Könnycseppek gördülnek,
s az arcon végig folynak.
A legvégén a földre,...
némán le is hullnak!
Az érzelem világa,
fakasztja az esőt.
Kicsalva a sírást,
a csillogó szemekből!
Kínban,fájdalomban,
Könny hullik a porba!
A lélek legmélyéről,
mostan felfakadva!
Az emlékeknek súlya,
vissza-vissza téved.
Eképpen nyomasztva,
Ezt a földi létet!
Sebeinket bántván,
ím hát így kínozva!
Saját önmagunknak,
vagyunk a célpontja!
Lényünkbe roskadón,
hibáink keressük!
S őszinte valónknak,
az értékére lelünk!
Elrévedve mélyen,
saját önmagunkban.
A számunkra oly meghitt,
tiszta magyar sorsban!
Még egyszer nem engedjük,
hogy elvegyék azt tőlünk!
S még egyszer darabokra,
hulljon földi létünk!
A szemünket áztató,
könnyeink tükrében.
Zokogó hangunknak,
elcsukló neszében!
S ki sírt könnyeinkben,
ott lészen a válasz!
E vádló tekintetnek,
fájdalmas voltjában!
Magyarnak születtünk,
s magyarként is halunk!
Mert magyar mi számunkra,
az isten és otthonunk!
/2xistvn/