Szárnyalón a szélben, evezvén vizein
az égboltszárnyú rajnai hullámoknak
fájón dobbanok: de hegednek sebeim,
hamvaikból az álmok újra álmodnak,
s búcsúra emeli szomorú uszonyát
a csalódott szellemszirén: a Loreley -
- én utazom tovább, hajós felhőnomád,
és a dal már suttogó, már kevéssé fáj...
Megáldott álom, édeskés szabadság ez:
érinteni az eget kötelék nélkül,
és örökké élni a rajnai égen,
hol a vágy, az áhítat, a szép szó evez,
s az ártó sellőének távolmenekül,
míg leszáll a Hold, és eltemet az ében.