Itt fenn, a hegytetőn, lábam reszketőn,
csak állok és lenézek,lábamnál zöld temérdek.
Csak nézem, s iszom a tájat,
ember szebbet ennél mit is kívánhat?
Harsányan, üdén, zölden, körbevesz,
mint huncut tündér, táncolva átölel.
Bódultan bámulom, s annyit kérek,
e mámorító gyönyör soha ne érjen véget!
Nézem innen, ahogy őszi búcsút int a vadon,
mint érett nő, világi nagyasszony,
színei pompáznak fényes nappalon.
S izzik, ha itt a derengő alkonyat,
ruháját tépi, kalandra hívogat.
Mint ünnepelt díva, színes, csodaszép,
de csak fentről, a magasból láthatod kegyét,
s várod milyen, ha ledobja ruháját s ledér.
Hát eljöttem ide, a hideg télbe is,
tekintetem táncol a határon szerte-szét.
Már nem látom a dívát, zsongást se hallok,
mély csend ül, mint egy sírhanton.
A ruhátlan erdő már nem rejti a vadat,
megfáradt öreg, csak pihenni óhajtana.
Szél süvít fülembe, nyári hangom hozza,
ahogy először álltam itt, bódultan sikongva.
Azt hittem, fájni fog így látnom,
hogy színtelen, kies e világom. De nem!
Csak nézem, s érteni vélem létem,
látom ahogy ünnep készül ott lenn, a mélyben.
Kis időt pihen, néha belereccsen,
mint jóságos anyó, ahogy a tornácon rezzen.
Hírt vár valami messzi-messzi tájról
egy elszökött, bájos tündérlányról.
Hogy hazataláljon, néha minden fehér bársony,
ebben utat lel, s táncolhat bárhol.
S mint már annyiszor, most is…
„közeleg!” üvöltik majd a böjti szelek.
S mi újra látjuk őt, a lányt, aki megszökött,
lába nyomán pille virágözön,
s az erdő újra zsong, táncol, csicsereg,
mint mindig, minden tavaszünnepen.
(Monori Andrea 2012.12.27.)