Párnacihák, dunnahuzatok közé bélelt a Nap.
Ma minden szép. Az emberi lények is, mind valahány.
Zsibbadt erekbe megtért az élet, ölelni már,
szeretni, szeretne a szív, ha új reményre kap...
Megölel a föld, s az ég. Hozzád hajolnak
a kertben a ma még meztelen, vézna fák,
Te szemembe nevetnél újra, s érezném
a fűszeres tavaszt, az összes illatát...
Csókod a bor benne, édesebb, mint a méz
A frissen megtört menta, hűs leheleted
és citromillattal ölel mind két kezed.
Vajon miért nem éreztem mindezt már rég?
Ahogy táncoltak a széllel a mosott ruhák,
csak sejteni véltem, valahol közöttük jársz…
Illatot hordott hajad, mint levendula ág,
nevetéseddel nyílott tűzpiros tulipán...
Meglibbent lenge inged előttem könnyedén
szemnek szítva az éhét, ébredt vággyal a test.
Már nem volt senki más akkor, csak te meg én,
egymásnak is estünk ott nyomban úgy, egyenest...