Melankolikus sorozatbabák pecséttel
karjukon, csak unottan ásítoznak.
Már megint egy újabb "jó nap"...
Elvert gyerek kisírt könyörgéssel
rám mutat: "Ez a lánybaba beszédes.
Szeméből látom, megleszünk egymással."
Engem válassz, csendes vagyok.
Nem sírok, igényeim sincsenek.
Ken és Barbie? Szép társaság!
Elfuserált seggfejek...
Csak ülök naphosszat ahová teszel.
Ha lehet, arccal fordíts a nap felé.
Szeretném látni a kék eget,
mielőtt még a fiók mélyére küldenél,
vagy a "játékos zsákba"...sérült lelkű-testű
babák közé végleg megalázva.
Bennem ragyogjon tovább a Nap,
melegítem majd lelkük. Szemem kékjéből
átadom nekik az eget,
hogy lássanak ők is eleget.
Kopott emlékeikben őrizzék meg tovább
a hideg estékre eltéve, amikor már,
csak gondolhatnak selymes hajra, festékre
Nyílt-pipacs arcra, csordult vérszínű ajkakra,
könnyű szellő ruhákra, cipőkre...
E szomorú és valós korban a boldog édes időkre...