Ma úgy keltem reggel, mint léggömb kifakult színnel
És fojtogató légszomjtól magába roskadtan.
Nekem nem jutott tarka valentika, s fél szívvel
A csattanó csókok mögött magamra maradtam;
Egy sarok menedékébe bújt riadt kismadár,
Míg a szerelmesek nyomasztó árja elvonul.
Megszeppent gyermek vagyok, ki oly elveszetten jár
A nagy áruház dzsungelében, félelem szorul
Riadtan verdeső szívének minden zugába,
Szótlan plüssbarátját csendben magához szorítja,
Majd pityereg, kiabál: Anyu! Anyu – hiába,
Arcok jönnek és mennek, de őt… senki sem hívja.
Így érzek én: e fojtón félszívű léggömbnapon.
A csókok tömege halad – én nem, én maradok,
Gyűrött kispárnám oltalmazón magamhoz vonom,
És hogy létezz, valóban létezz… ezért zokogok.