Nincs tollaim lebegnek
a szélben,
ernyedt szárnyakkal verdesek
hiába,
kiáltanék hangos némasággal
a falnak,
véresre kaparom börtönöm
rácsát.
Magamat zárom magamra
lakattal,
a kulcsot eltemetem sebeim
mélyén,
halk pendülés csak a szivárvány
az égen,
sosem volt tavaszi napfényem
szélén.
Lengve, céltalan bolyong
a lelkem,
sós cseppeket hullajtva
az útra,
keresi meg nem lévő hiteim
nyomát,
életem fénytelen árnyát
a napokban.