Halk morajjal súgva igéz a tenger.
Körbe hallik hűs szava. Jár a földön,
völgyek mélyén, szikla magánya-fészken,
égi hegyekbe,
majd alá hull köd- szita fátyla szárnyán,
zúgva zengőn elfedi lenn a völgyet,
suttogását szerte szalajtja szél is;
csendbe kövesztve...
Tinta-kéklőn, égi szinébe árnyal
majd bezöldül, s éledez új haragja
Háború dúl, partjai szétfeszülnek-
Majd hazatérnek...
Hív, becéző szóval az éji nászra.
Benned él-hal, véd szerelem tüzével.
Mennyi szépséggel fon-ölel, s karolva
ringat a lelke!