Száz reményem tövestől tépte,
zilálta ében tollát,
s kéjesen vegődött a porban
mocskolva véres önmagát.
Csak meredten ülnek, csüngnek
mint tegnap-zöld levelének
elfoszlott árnyai a fákon,
dermed a lelkem a varjú árnyakon.
Rebbentik szárnyaik a tegnapi szelek,
sugara sosem volt napoknak,
károgva kavarognak a fekete,
bénult égtenger alatt.
Száll keserű daluk az éjjben,
sóhajom tollaikon lebeg,
Lopják szemükkel a megmaradt,
még izzó, vöröslö fénysugarakat.
Szeretnem kell, s táplálnom folyton,
hisz nincs, nem is volt nekem más,
sosem volt hitem varjú szárnyon,
verdeső, csapzott lélekszilánk.
Ők hálából énekelnek,
altatót dúdolnak nekem,
hangjuk ott cseng minden éjben
ezernyi "Kár" és Kár" benem.