Csipogjatok ékes madaraim,
lábatok bejárja éltes-rögös földem!
Kiboronálja szemetek is az ősi titkot,
bölcseknek féltett köveit?
Sámáncsengettyűket szóljatok,
örömének zsongjon torkotokban!
Zöld nyelveteken sarjadjon a világ
megfejteni az új genezis ébredését.
Csilingeljetek apró madaraim,
tollatokat szél borzolja.
Áldjátok rám szárnyaitok feszülését,
a sziklaormokba vájt költőhelyeket,
Ali-Baba féltett kincseinek titkát,
a csodaszarvas inalását!
Acélmadarak süvöltő villanását,
az elmaszatolt felhők-sugárutjain.
Majd a guanókban hagyott nyomokat
kisilabizálják az égi népek,
szitakötő-szárnyú, dühödt Barbizoniak...
Az elsüllyedt városok rettenetét
bűvöljétek szememre, halljam;
-kié volt az utolsó jajkiáltás,
az elfolyó halál sóhaja?-
Bánatos madaraim! Oldjátok fel
félelmeimet, s könnyű álommal
ringassatok nászba. Csipketerítőt,
a reggeli harmat horgoljon kezemre:
"Ubi teo Gaia, ibi ego Gaia..."
Adjátok józanító ébredésnek
a fuldokló Rómát örökül,
s a szögeket, a Golgoták keresztjeiből...