Amikor én még gyerek voltam,
a legnagyobb fán áthajoltam,
az egész világ csupa láng volt,
elképesztően pörge szám volt,
a harangzúgás engem hordott,
én őriztem a templomtornyot,
gyönyörű fekete ruhámban
temetésen is ministráltam,
s mint aki mennyországot kortyol,
úgy röpdöstem a misebortól,
volt bűnöm-bánom, mégse szánom,
hogy porral bélelt királyságom,
épphogy tizennégy évig tartott,
volt nyilam, csúzlim, bodzapuskám,
egy egész falu volt az utcám,
emlékszem, olyan jól tanultam,
hogy fejből hittankönyvet fújtam,
és szívből folyt a kölyökkönnyem,
előre mindig én köszöntem,
gyötörtem minden fát, meg lombot,
de sose ismertem a gondot,
arra emlékszem, hogy az égbolt
elképesztően kristálykék volt,
és most, amikor visszanézek,
még mindig az a világ éget,
és futok dombon, réten, égen
a leggyönyörűbb porverésben.