A műhely, mintha tőle nem is volna,
úgy állt elsőnek szerszámként a sorba,
és köré gyűltek mindenféle mások,
a sikattyú, a kirner, kalapácsok,
itt barátkozott több száz vasdarabbal,
a mindenfélét megtapasztalt asztal,
és mintha közös nézőterük volna,
úgy ült ott apám harapófogója,
és hívogatón tátongott utána
a satu recés, nagyra nyílt pofája,
a súlyra sok és termetre hatalmas,
de nála nem volt engedelmesebb vas,
jaj, hányszor húztam, szorítottam össze,
szöget, vasat, mi beillett a közbe,
hányszor tekertem ki- be önfeledten,
vagy magabiztos tartását szerettem,
vagy titokzatos erejére vágytam,
míg ujjam beleillesztettem lágyan,
és mint kinek az idő sose számít,
ott kalapáltam játékból akármit,
de bent a munka célzott útját járta,
a döngölt föld is rákapott a lábra,
így látom, ahogy megmorran szelíden,
egy acélossá hajlongatott íven,
s nagy méltóság lesz, egyre távolodva,
ahogy az apám két marokra fogja.