fog léböjt kúrát tartani velem.
A jóslatokat gyűlöli,
Itáliát sem vágyja látni régen.
Csalódott lénye végtelen
türelmetlenség árjában leledz,
tüskés burokkal vonja be
magát, mikor az ostobák beszélnek.
A szájra tóduló szava
mint szórt homok a víz mentén, megül.
A megszokottság rabjaként
az újat gyakrabban szidja, mint kéne.
Mit megkíván, az menten kell,
s az élvezetnek hódol szívesen.
De múltat nem idézget fel,
talán mert kettőnk múltja még rövid.
Hogy mégis együtt múlnak el
az éveink, annak oka világos.
Mert kincsként őriz, megbecsül,
szavában magam szépnek, jónak érzem…