Анна Ахматова:«УЗНАЛА Я, КАК ОПАДАЮТ ЛИЦА...»
Узнала я, как опадают лица,
Как из-под век выглядывает страх,
Как клинописи жесткие страницы
Страдание выводит на щеках,
Как локоны из пепельных и черных
Серебряными делаются вдруг,
Улыбка вянет на губах покорных,
И в сухоньком смешке дрожит испуг.
И я молюсь не о себе одной,
А обо всех, кто там стоял со мною,
И в лютый холод, и в июльский зной,
Под красною ослепшею стеною.
Anna Ahmatova: Tudom most már, hogy roppan meg az ember
Tudom most már, hogy roppan meg az ember,
mint nő egy zord korban a rettegés,
mint vés sok oldalnyi sort pengeéllel
az arcvonásokra a szenvedés,
mint válhat a fekete és a szőke
haj színe ezüstté egy perc alatt,
engedelmessé a mosoly is tőle,
és a szájból vad rémület kacag.
És nem csak magamért imádkozom,
de mindazokért, akik ott álltak vélem,
a vad hidegben, a tűző napon,
a vakító vörös fal ellenében.