Max Beilhack: Weihnachten (műfordítás)
Írta: Peszmegne Baricz Agnes Dátum: Január 10 2016 11:39:03
V
Csupán egy év! A Karácsonyfa fénye
már nem hatott, de tetszett még a fa,
mint a világ, ha meglett garasa,
díszének úgy örült a kis csibészke.
Teljes hír
Max Beilhack: Weihnachten
Aufspringt die Tür, der Säugling streckt geblendet
Die kleinen Hände nach dem schönen Licht.
Bunt schimmert's rings, ein Weit'res will er nicht:
Das ist die Poesie, dem Kind gespendet.
Ein einzig Jahr! - Am Weihnachtsbaum erloschen
Die Lichter schon, noch steht der Baum geschmückt,
Nicht reizt das Licht fortan, das Knäblein pflückt,
Freut sich an einer Welt um wenig Groschen!
Der Knabe jauchzt: "Ihr könnt mich nicht berücken!"
Er wähnt sich glücklich, dass entfloh ein Wahn,
Nimmt Gaben hin - der Zauber fehlt daran
Er half ja selber mit, den Baum zu schmücken.
Wir leiern ab des Lebensliedes Strophen,
Stets dürstiger an schönem Wahn und Traum.
Erkenntnis naht, bis endlich wir den Baum
Der Poesie entfremdet weih'n - dem Ofen.
(Felpattant az ajtó, a csecsemő nyújtotta pompás/kis kezét a jelentékeny fény felé./Tarkán fénylő karikákat, egy távolabbit nem kíván:/mely egy tiszta poézis, ami a gyermeknek játszadozás.//
Csak egy év! A karácsonyfán érvényét veszítette/ a fény jelentősége, még áll a fa tetszése,/nem izgató a fény ezen túl, a fiatalember megkopasztotta,/örült a világ ritka garasának.//
Az ifjú ujjong: „Ti nem tudtok engem behálózni!/Boldognak vélte magát, aki elmulasztott egy elvakultságot,/vett ajándékokat – a csalás hiányzott belőle,/ő segít hát maga is – a fát csinosítani.//
Az életénekek egyhangú strófáinak fújásától/folyton szomjaztunk az elvakultságra és ábrándokra./A felismerés közeledtével, végül a fát a /poézissel együtt eltávolítva megszenteltük – a kályhában.)
Max Beilhack: Karácsony
Az ajtó nyílt, a kisded felemelte
az erős fény felé kicsiny kezét.
Fénykarikák, néki ez épp elég:
poézisét ő csak játéknak vette.
Csupán egy év! A Karácsonyfa fénye
már nem hatott, de tetszett még a fa,
mint a világ, ha meglett garasa,
díszének úgy örült a kis csibészke.
Ifjan így szólt: „Már nem csaptok be engem!”
Boldog volt, hogy elhagyta vakságát,
ajándékot vett – és segített hát
csalás nélkül, fát öltöztetni rendben.
Unalmas lett a szent dalok strófája,
vakság, ábránd után égett szomjunk,
s eltelve, a fát végül kidobtuk,
az égi fény szentélye lett– a kályha.