A sors keze ültetett melléd ily közel,
összenőtt gyökerünk nem enged el.
Szabadulni nem lehet ez az igazság.
önként vállalt rabság ez, szolgaság.
A fiatal fát öntözik szerelemmel,
elszáradó ágat, könnyeimmel.
Vajon kihajt-e újra öreg koronánk,
nevel virágot, levelet a fánk.
Adhatnánk egymásnak egy utolsó esélyt,
az életünk oly hamar véget ér.
Nem érdekel mi volt, jó hogy visszajöttél,
ne másért éljünk, csakis egymásért.