Hegedű szól halkan az éjszakában,
csendben bóbiskolnak a csillagok.
Hallgatom csak ebben a vén magányban,
messze járok már, -rég nem itt vagyok...
Repít a dallam szárnyakon az időn át,
Boldog korokba hozzád elrepít.
Még láttam utamon azt a kidőlt fát,
hol csókolóztunk majdnem reggelig.
Összeszorul a szív, párásodik a szem is,
jajong, sir a hegedű, a nóta szomorú.
Most utoljára még egyszer, a lélek visszatekint,
szerenáddal kísér el egy emlék-koszorút.