Eliramoltak az évek,
számtalan volt, aki téved,
végül is egy se tagadja,
hogy velem holtig elélnek.
Egybekelt test meg a lélek,
és ha a papja se téved,
ettől az egy igaz násztól,
őszinteséget remélnek.
Ujjamon számolom, még egy
kaput nyitok majd a fénynek,
ne lássam sose, ha zárul,
jobb is, ha vissza se nézek.
Szolgája vagyok a szélnek,
évszakok bódult delének,
s fogynak, kik még helyet adnak,
a szívem szeretetének.
Szorongok, ám mégse félek,
fájdalmat őriz egy ép seb,
s kímélhet holtig a sorsom,
ösztönöm akkor se téved.
Nincsen per és nincs ítélet,
én érzem csak büszkeségnek,
hogy ide áldott az Isten,
s hagyta, hogy magyarul éljek.