Picinyke lyuk nőtt fáradt lelkemen,
akármi lassan tágul, egyre nő,
babrál velem, de nem érzékelem,
hogy kicsorog belőlem az idő.
Én mégis napi dolgomat teszem,
a változás így nem számottevő,
s míg folyamatos múlt lesz a jelen,
még szándék nógat, csak fogy az erő.
Bár kötekedve dobog a szívem,
az évek számát kötődve hiszem,
s a számtan áldott magányba vonul,
a gondjaimat messzire viszem,
ahol már nem vet gáncsot senkisem,
és az a boldog, aki boldogul.