Utállak világ! Tűnj előlem,
Arcomba száll lusta, dagadt por,
S jobbágy az ki tépni mer belőlem,
Minden attya végül itt a bor.
A fogaim csak hullnak, mint a hó,
Könnyem, mint a tenger, kék,
A hóhér kérdi ez miért nem jó,
Isten s köztem ez csak durva ék.
S ha istenjárást szülnék egyszer végre,
Lesz e vándor cigány ki dalol,
Könnyeinket dobjuk e az égre,
Mikor a halál szívünkbe markol?
Kúriába csepegtetett méreg,
Mindenhol más próféta rabol,
Merre lett a tiszta, hű lélek,
A hősi szív balladaként haldokol.
Merüljünk hát újra le a mélybe,
Talán akkor majd nyakig ér a nyomor,
Nyúljunk Prometheus sebébe,
S tedd azt amit bír a gyomor.
Könnyek közepette ébredek fel végre,
A sokat átkozott álmokból,
Nyisd ki szemed a tiszta égre,
Lépj ki a mocskolt átkodból.