El vagyunk veszve a világban,
Mindenhol arcok és lelkek,
Mint egy apró virágban,
Ki előtt feküdnek a kertek.
Gondolkodunk és keresünk,
Végül rothadó testünkből,
Könnyek közt távozik lelkünk,
Az életből, mindenből.
Nehéz úgy lenni, érzem,
Hogy fáj a gondolat,
Hogy mozdul a vérem,
És jő a fordulat.
Vajon milyen boldognak lenni?
Teheti fel a kérdést aki boldog,
Választ már másnak kell tenni,
És hát jőnek a gondok.
Mint apró szigetek a tengerben,
Úgy vagyunk elveszve mi is,
Egyedül a tömegekben,
Megpróbálnak elveszni is.
És ha tört a lélek maga,
Még szól a szívnek,
Hogy fájjon dala,
Mint a szirénnek.
Kit megfosztottak hangjától,
Csendben sodródik a partra vetve,
S ha el is dönti mától,
Nem esik szerelembe.
A legerősebbek is megtörnek,
Arcukon érzelem elhal,
S lassan átadják maguk a földnek,
Szavuk nem vall.
Pedig akik végeztek, náluk a válasz,
De soha nem tudjuk mi meg,
Mi az élet és a halál közt választ,
Csak hisszük az emberinek.
Ember küzdj és bírva bízzál,
Idézve az ember tragédiáját,
S ne feledd, mond mid fáj,
Ne hagyd csukva szíved száját.
Aki csendben van, mind szenved,
Csak fél megszólalni, pedig ordít,
Úgy érzi nem bírja a lelket,
S végül hátat fordít.
Egy vers, pár szó, ezer gondolat,
Mit valaki akár el is rejt,
De mindig szól a mondolat,
Mit sok, ki tudta, énekelt.