Nem hiszed el, de ordítok legbelül,
Utálom a világot mindig ledületlenül,
Ordíts, mond hogy utálsz engem,
S mond ki hogy ölted meg lelkem.
Beszélj! Ordíts! Megöl engem a csend,
Őrületbe taszít a a fejem, nincs benne rend,
S a lelkem megmaradt pillárokon remeg,
S kérdezhetnéd: "Nem bírja a lelked?"
De csak lenyugodnék, s mondanám,
Hogy egy szál szövettel oldanám,
A világ súlyát, ezt a lelket,
S szép szavakkal szálva szelném az eget.
Nézném a mezőt, az erdőt s legelőt,
A kék tavakat, a fehér hegytetőt,
Lelkemmel, hisz testem ott marad,
Édes ded álmában a juhar fa alatt.