Ó, ez különös, mily nagy a csend,
pedig köröttem somfordál az ősz!
Ó, ez különös, fakó a nap,
titok lopódzik, és már jő a bősz!
Igen, jő!- mégsem! - Fut, sőt lohol,
vicsorgatja fogait, megveszett!
Összébb húzom a kardigánom:
hol a nyár? - Már tovatűnt, elveszett.
Ámulva nézek magam köré,-
Nézd!- színaranyba öltözött a táj!
Egy eltévedt sugár a fák közt
cirógatja arcom, s itt, ni, szívtájt!
Zizzen, zörren a rozsdás avar,
hopp, karon ragadja az őszi szél.
Most megpörgeti, megforgatja,
bokrok mögül lesik az őzikék.
Heverek az avarban széttárt
karokkal, lehunyt szemmel, s álmodok,
s a békésen szuszogó földhöz
kedvesen, szótlanul fohászkodok.
Mélabús nóta szól fölöttem-
kedves fecskék! Talán ti voltatok?-
Tudom, most mennetek kell, úgy fáj,
de tavasszal várnak majd tárt karok!
Ó, ez különös, mily nagy a csend,
immár beköszöntött ez a szép ősz!
Pacsirta még egyet csilingel,
dagad a puttony, megpihen a csősz.
Susog a szél, pereg a levél,
a langymeleg nap reám mosolyog.
Álomport hint a fáradt földre,-
pszt, hadd pihenjen! - még hazaosonok.