Úgy gondolom mind bajban vagyunk,
Máshogy dobog szívünk,
Máshogy forog agyunk,
De valahogy még élünk.
Csak meddig, ezt nem tudom,
Hisz baj nem kerekedett belőle,
De mégis néha már unom,
Zarándoklatom a szótemetőbe.
Mikor jönnek rá, hogy közéjük bujtunk el,
Álarcos gyilkosok vagyunk,
Kik maguk végül nem is futnak el,
Bár a léleknek gátat nem szabtunk.
Vajon mi lehet ezekben mégis a veszélyesebb,
Hogy elnyomjuk vágyainkat,
Vagy eszünk lett maga élesebb,
S alkotott világokat.
De mégis, megbújni kényszerül,
A pincébe, koporsók tövébe,
De még ott is gondolataiba merül,
Ezer s ezer csodás téveszmébe.
Hogy ő isten, az ember feletti ember,
Vagy talán maga, ki küldetéssel jött,
S szívén oly sok a teher,
Hogy végül darabjaira összetört.
Csodás az élet, milyen hazugság,
És hogy ezt a verset írom,
Elhinném, ha tudnád...
De csak megírhatom.
Úgy gondolom, bajban lehetünk,
Maszkok mögött, kőbe zárva,
Ha ennyire rejtjük érzelmünk,
Ebben a nagy, csaló világban.