Költők vagytok, oly emberek,
Kik józan gondolatok oltárán vétkeztek,
Tollhoz nyúltok, de kést ragadtok,
Mint patak, oly apró forrásból fakadtok.
Mégis, eladtátok a hitnek szívetek,
Lopott lett végül összes rímetek,
S mámorba feledtétek a létet,
Zárt ajtótokba vetettetek csak éket.
Így is elvoltunk a világtól zárva,
Kések közé vetve, tengerpartra hányva,
De mégis a kenyeret akartátok,
Csak belelógott Jézus vérébe pohárkátok.
Áldalak titeket, s egyben utállak,
Ilyen példát mutattok ennek a világnak?
De okoskodó lennék, hisz mámorban úszom,
Szerencse a padlón még nem kúszom.
Hát írjatok testvérek, áldva, áldatlanul,
S ha én leszek árva, atyátlan úr,
Végül akasszatok fel, magasan az égre,
Hogy együtt lóghassak fel a költők látképére.
Ürítsük poharam, szóljon az ének,
S sorokban haladva, íródjon a vétek,
Mosolygom, bár versem maga halott,
Szomroú legyen, ki íly verset tán hallott.