A remény halála
Írta: Adry Boszy Dátum: április 09 2008 19:04:23
Sír az erdõ, könnyeznek a megcsonkított fák,
Együtt búgják a fájdalom keserû dalát.
C
Teljes hír
Hideg szél zörgeti a csupasz, csontos ágakat,
Hûvös, fénytelen nap kergeti a halott árnyakat.
Sír az erdõ, könnyeznek a megcsonkított fák,
Együtt búgják a fájdalom keserû dalát.
Nem jár erre semmi, nincs itt élet,
Megbéklyózva bolyong a tengernyi elátkozott lélek.
Örökké sötét van, a nap is csak halványan dereng,
Fojtogató, sûrû, nyálkás köd ül mindenen.
Hirtelen megrázkódik az eddig béna táj,
Ahogy megjelen a Királynõ, fekete fogatán.
Csattog a korbács, rohannak a megvadult kerekek,
Derékba törnek az ágak, gallyak, nincs kegyelem!
Fújtatnak a veszett csontvázléptû paripák,
Tajtékozva rohannak, érzik a vér szagát.
Nyomukban a vidék keservesen sír és jajong,
Így száguld a Királynõ a Halál-fogaton.
Hirtelen megrándul, megfeszül a gyeplõ,
Feszült csendbe süllyed a reszketõ erdõ.
Mire vár? Vajon szíve mily sötét dolgot takar?
Félve lesik, hisz nem tudják, ismét mit akar.
Õ leszáll, körbe tekint, mint aki valami jelre vár,
Rideg tekintetével az eget fürkészve áll.
Egyszerre megjelen a magasban egy halovány szikra,
A Királynõ fogatjába sietve megy vissza.
Õrült vágtába fog, semmivel nem törõdve,
Száguld, minden elékerülõt azonnal elütne.
Nyaktörõ rohama végigsöpör a csonka erdõn,
Pusztít hegyeken, völgyeken, dombon és lejtõn.
Végezetül egy hatalmas, õsöreg tölgyfa elõtt megáll,
S a Királynõ fogatjából méltóságteljesen kiszáll.
Lassan lépdel felé, hisz erre oly régóta vár,
Sötét gonoszságot sugároz, ahogy a fa gyökérnél áll.
Felnéz az egyetlen fényesen virágzó gyönyörû fára,
Színpompás ékkövekkel borított minden karcsú ága.
Kiemelkedik, kitûnik a sivár, élettelen tájból,
Nincs hozzá fogható sem közel, sem távol.
Minden apró virága oly selymes, oly illatos,
Nincs e kerek világon semmi, mely ily kívánatos.
De a Királynõ nem látja, nem érdekli a csodás ragyogás,
Õ egy dologért jött ide, nem érdekli semmi más.
Szemében õrült fény, kezében éles ragyogása gyúlt,
Ahogyan ördögi kiáltással a tölgyre lesújt.
Keze nyomán fájdalmas üvöltés, vörös vérpatak tör elõ
Miközben az öreg fa utolsót kiáltva örökre kidõlt.
Felsikolt és vonaglik az összes fa, minden virág,
Sír és üvölt, mint a haldokló vad, és megváltásért kiált
De õ csak a fa fölött áll, piros vér folyik fehér kezén,
Õ tette, igen, õ ölte meg a reményt!