Reggel új nap cirógatta lelkem,
úgy dajkáltam, mint legféltettebb kincsem.
Rügyem fakasztotta kélő kertem,
magamra öltöttem megkapó ingem.
Világra csodálkozó ded voltam,
bazsarózsa, vagy tán fehér liliom?
Aztán hóvirág és lettem bodza
a mámorító napfényes pázsiton.
Pihentem a kertben, illatoztam,
beszélgettem pillével, kismadárral.
Méhek dongtak, tőlük mézet loptam,
hűsben burkolóztam selyemsállal.
Hibiszkusz lettem, nő vérig- ízig,
majd erdei jázmin. Szél fútt, ég zengett.
Nézd, elült, bölccsé váltam, mint írisz!
Vén este ében rózsaként senyvedtem.
Egykor anyám ültetett, Ő óvott
és ápolt, ne sarjadjon körém a gyom.
Apám volt az erős, nékem óbor,
ki értette fájó, vagy derűs dalom.