|
 Vendég: 10
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
Szomorúság...
Napok óta szinte esik az eső. Hol vad, zuhogó vízrengetegben ömlik, hol csak szemetelő esőcseppek hullanak alá a szürke égboltról. A Nap csak néhány pillanatra mutatja meg magát, mintegy emlékeztetőül, hogy azért még ő is ott van felettünk. Valahol a felhők felett. Talán figyelmeztetni akar bennünket, hogy a felhők felett mindig kék az ég, jön még borúra derű...
Most épp azon gondolkodom : milyen érdekes,hogy az én lelkem is épp ilyen hangulatú. Ilyen szomorú,bánatos. Akár az égből szemerkélő vízcseppek, úgy folynak időnként szemeimből a könnyek. A gondolataim - akaratlanul is - a kedvesemhez sodornak. Hozzá, aki már sajnos csak a múltam része. De ez a múlt nagyon közeli még...a hiánya még perzselőn ég, szaggatva tép! Úgy érzem, szívem darabokban, összetörten próbál létezni mellkasomban...monoton teszi a dolgát, genetikailag programozottan dobog, pumpálja az élet fenntartásához szükséges vért...mert ugye, élni kell.
Ez a fizikai feladata. Naponta számlálhatatlan és észrevétlen dobbanás. De valami fontos megszűnt benne - a LÜKTETÉS ! A PULZÁLÁS ! Ami az Élet igazi lelke.
Nincs benne az a dobogás, amit a selymes füvön dobbanó paripa paták koppanása hallat, nincs benne a forrás eredeténél a halk vízcsobogás, amely mégis erővel zubog alá, nincs benne a madárdal, mely csivitelve szép dallamot énekel. Nincs benne a szellő susogó suhanása, a föld esőáztatta illata, a virág bódító vágya, a napsugár melege. Valami fontos hiányzik belőle.
Az az érzés,mi valóban éltet. Mely nem csak fizikailag - de a lelket élteti. Mi nem süpped bele a monoton ürességbe -hanem valóban parázslik.
Ez a parázs csak épp hogy pislákol...néha fellobbanni látszik...
De a könnycsepp, akár az égi eső, ráhullva e lobbanó parázsra, lassan kioltja...S helyében csak porhamu marad.
A felhők közül olykor előbukkan a napocska, kivillant néhány gyenge sugarat...Akár a szívem, mely néha még remél: hátha...talán...egyszer visszatér...
Ám , sajnos, tudom : az égen a Nap hamarosan újra szórni fogja a fényét, bevilágítva a világot. Az én szívemet viszont soha nem melegíti már az a szép szerelem. Már nélküle kell éljem az életem.
S lám : a Nap megint előbújt a felhők mögül. A szívem pedig fáj - és a szemeimből könnyek peregnek alá, egészen a szívemig...ahol megkövülnek, mint megannyi apró gyémánt...
2010.május 12.
|
|
|
- május 13 2010 08:45:47
Köszönöm! |
- május 13 2010 16:04:01
Nagyon szépet írtál megint Gabi! Jó volt téged olvasni Remélem hamarosan vissza talál hozzád a napfény.
Szeretettel:Gizi |
- május 13 2010 19:08:38
Igaza van Rosszcsirkeff-nek, valóban költemény. Szép képek, jó stílusú írás, olvastatja magát. Csak érezni a szomorúságodat, ám ez majd változik. S szívedben ismét remény lesz.
Szeretettel. Léna |
- május 13 2010 21:59:47
Én is épp erre gondoltam, amit Rosszcsirkeff és Léna leírt, hogy gyönyörű képekkel írtad le ezt a szomorú érzést, és hogy az írásod olvastatja magát. Míg befogadtam, egy színes, mozdulatos rövidfilm pergett lelki szemeim előtt. |
- május 14 2010 06:34:01
Köszönöm nektek! És köszönöm a bátorítást! Remélem, igazatok lesz... |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. május 11. vasárnap,
Ferenc napja van.
Holnap Pongrác napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
