|
 Vendég: 10
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
Egy rövid elmélkedõ novella.
Téli látkép az emlék-vonat ablakából
A vonaton ülve bámulok ki az ablakon. Térdemnek neki - nekikoccan méretes utazóbõröndöm, könyököm alatt egyik kedvenc könyvem, államat öklömnek támasztom és ámulok, nézem a Balatont. Pesti lány vagyok, így a fás-ligetes friss levegõjû tiszta tó-vidék még századszorra is ámulatba ejt.
Gondolkozom. Mikor láttam ezt utoljára? És képek jutnak eszembe, emlékek, gondolat-foszlányok. Szemem elõtt kilombosodnak a fák, és melegítõen süt a nap, nem ilyen téli-fagyos szikrázó fénnyel. Kacsák úsznak a tavon, és észreveszem, hogy egy lány szembenéz velem. Engem bámul, és csak néz. Nem bírom levenni róla a szemem.
Fehér ház elé ér a vonat, a lány eltûnik, de a következõ fatörzs elõtt újra rám villan kutató macskaszeme.
Rájövök mi az idegen. A lány szemében könny csillog. Arcomhoz kapok, de az én szemem száraz. Visszahúzom a kezem és elveszek a lány könnytõl harmatos tekintetében. Képeket látok benne, emlékeket. Az Én emlékeim! Elmosolyodik, de a szeme nem nevet. Bánatosan elmereng. Sír. Siratja a nyarat, az elvesztett barátokat, a meg nem született tetteket és gondolatokat. Nézi az én arcomat. Engem sirat.
És én megértem mitõl féltem, megértem õt. A lány ártatlan, naiv pillantása az õszinte mosolya, könnyei, sminktelen arca, szabad szelleme. Mégis én vagyok. Én vagyok, aki még hisz abban, hogy szép az élet, és tényleg jók az emberek.
Hirtelen nagyon öregnek érzem magam. Miért vesztettem el a hitem? Miért ilyen hamar? Nem vagyok egyedül, mégis magányosnak érzem magam.
A vonat áll. A lány eltûnik. "Ne! Ne menj! Ne hagyj itt!" sikítanám. Kiáltanám, de ajkamat lezárja a büszkeség. Nem ordítok, nem könyörgök, akkor sem, ha fáj.
Szomorúan néz rám a lány. Halványabban rajzolódik ki alakja, mint eddig. Minden egyes perccel, amit hallgatással, komor makacssággal töltök, egyre halványabb lesz.
Nem szólok hozzá, nem kérem, hogy maradjon meg bennem. A kép nem halványul tovább, sõt, mintha kiélesedne újra. De jaj... Ez már nem az a másik lány, ez már csak én vagyok. Gõgösen, unottan nézek vissza magamra a vonat ablakából. A szemünk kihúzva, ajkunkon szájfény csillog. Gúnyos félmosolyra húzódik a szánk és papírt, tollat veszünk elõ. Újra összenézünk, teljes az összhang. "Õ csak elgyengített" gondolja tükörképem, és gondolom én is.
Lassan papírra vetjük az elsõ sorokat:
Téli látkép az emlék-vonat ablakából
2006.12. 27.
Vonaton, útban Nagykanizsa felé
|
|
|
- február 20 2008 06:05:07
Szép megfogalmazás, jó volt olvasni.: Ildi  |
- február 20 2008 16:42:34
Érdekes volt így önmagad megidézése és hangulatában kellemes elbeszélés volt. |
- február 20 2008 17:59:58
Nagyon kellemes ez az írás...szép ez az önarc-tükörkép...lelked finom redõi...rezdülései...ha alázatod még mélyebbre hajlik,mi ma sem kevés...kincs vagy!!- másoknak... Gratulálok szeretettel-sz. |
- február 20 2008 20:55:03
Köszönöm szépen mindekinek a kritikát, ígérem ha lesz egy kicsivel több idõm alaposan körülnézek az oldalon éselolvasgatom mások írásait Továbbra is szeretettel várom a kritikákat!
Amanda |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. május 11. vasárnap,
Ferenc napja van.
Holnap Pongrác napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
