Volt egyszer egy iciri- piciri kutyulu mutyulu. Nem rég született. Tíz testvére között, ő volt a legkisebb. Még állni is alig bírt, járni meg pláne nem. Hangja még olyan volt, mint a kisegéré. De farkat csóválni azt tudott. Nagyon aranyos volt. Barnás fekete volt a színe, lábai rövidek, orra kicsit hosszúkás, akárcsak a farkincája. Egyik tavaszi napon, amikor ébredezett a nap, arra kószált a szomszéd kiskutya. Pár héttel lehetett idősebb nála. Ügyesen járt, bátran, határozottan. Már futni is tudott, sőt ugatni is. Büszkén mutatta tudományát az iciri- piciri kutyulu mutyulunak. Én is tudom ezeket mind!- mondta felbátorodva. – Akkor mutasd be!- kérte a másik. – Most nem, mert álmos vagyok!- felelte. Meghallotta ezt az iciri- piciri kutyulu mutyulu bátyja és azt mondta: Még állni is alig bírsz, járni meg pláne nem. Hangod pedig olyan, mint a kisegéré. Az iciri- piciri kutyulu mutyulu lehajtotta a fejét, mert nagyon elszégyellte magát. A szomszéd kiskutya ekkor elköszönt tőle és faképnél hagyta.
.... és sikeres holnapot:munkában,sorsba
