Napkorong

V

“Csak most döbbent rá, hogy egészen eddig őt várta, már napok óta. És ebben a pillanatban egyszerre elfogadott mindent, amit a sors rendelt neki. Nem panaszkodott, inkább örült, hogy megengedheti magának ezt a fényűzést, mert (...) tudja, hogy ennek a szerelemnek nincs jövője, de mivel nem vár tőle semmit, csak nyerhet vele.” Paulo Coelho

Sose búcsúzz el

Tegnap még egyedül szemléltem az alkonyat mozdulatlan szépségét, s ismét vitába szálltam Istennel a visszafordíthatatlan miatt. Ritkán beszélgetünk, s ha mégis rászánom magam egy kiadós eszmecserére Vele, rendszerint összetûzésbe kerülünk egymással. Hiába hallgat folyton, mégis mindig igaza van… már túl régóta vagyok ezen a világon, hogy tudjam, mindig Neki van igaza, s Õ túl régóta ismer, hogy tudja, úgysem hallgatok soha Rá.

Így volt ez vele kapcsolatban is. Hiába intett tõle, hiába próbált visszahúzni az õrület küszöbérõl, képtelen voltam s vagyok ellenállni annak a nõnek. Formás alakja libabõrös bizsergést szít testemben, hangja selyem, érintése úgy éget, mint a pokol tüze, mosolya pedig… oh, az a mosoly! Libbenõ fátyolként borul elmémre, valahányszor felidézem õt és a szemeit. Mert õ nem a szájával mosolyog, hanem a szemein keresztül egész lényével. Szempillantás alatt kuszálja össze érzékeimet.

Kéksége vesztemet jelentette s jelenti, akárhányszor összeakad pillantásunk. Még most is magamon érzem tekintete csípõs simogatását, ahogy egyszerre gyûlölt engem és vágyott rám. Õ más, mint a többi nõ. Legalábbis számomra. Valahogy több, sokkal több. S tudom, hogy én is többet jelentek neki. Folyton elárulja õt az ellenállása és kislányos zavara mögé bújtatott, tüzes démon. Ez pedig teljesen elveszi az eszemet. Hogy lehet valaki ennyire ártatlan, törékeny teremtés, s közben a végzet asszonya?! Koktél számomra ez a nõ, méghozzá magasfeszültségû villanyáramból…

Évek távlatából rá kell jönnöm, hogy vívódásom még mindig a múltat sírja vissza. Elhitettem vele, hogy csupán játékszer volt nekem. Féltem kimondani, hogy ellenállhatatlan volt számomra, s még magam elõtt is tagadtam, hogy nem csak a testét kívántam, hanem a lelkét is. Határtalan önzésemmel akartam kitûntetni õt, megfojtani ragaszkodásommal, kínozni féltékenységemmel. Birtokolni akartam õt.

Ma azonban elkerülhetetlenné válik szembesülésem a valósággal. Február ellenére kellemesen meleg idõ van, s én már tegnap óta tudom, hogy ma újra látni fogjuk egymást. Véletlenszerûen pillantottam meg nevét a titkárom bejegyzései között, s ezekután egyetlen nyugodt másodpercem sem maradt.

Gondolataim megfékezhetetlenül rohannak felé. Fejben most ott tartok, hogy miután magamhoz rántom testét, õ újra felpofoz és megmondja, hogy soha többé nem akar látni, de közben mar magához, s úgy csókol, hogy ajkamból kiserked a vér és annyira fáj a pillanat mindkettõnknek, hogy szinte belepusztulunk a viszontlátásba. Minden ízemben remegek, pedig még csak a tudat létezik bennem, hogy érkezni fog. Siettetni szeretném az órák múlását. Siettetni, siettetni, siettetni…

***

Lassan õrületbe csapott várakozása. Agyában egyre kattogott az az idegesítõ hang, amely folyton biztatta, hogy szerezze vissza õt! Muszáj volt újra éreznie a pillanat varázsát. Azt a varázst, amit tõle kapott, egyedül tõle. Amikor ott pihegett karjaiban, kiszolgáltatva a sorsnak, önfeláldozón, ahogy zavarában elhomályosult tekintete lassan mégis kitisztult, s ártatlan szemeiben kigyulladtak az ösztön kísértõ fényei, hogy büszke de legyõzött vadként, vágytól fûtötten marja magához a vadászt, hogy õ is érezhesse azt az édesen keserû ízt a lelkében, a tiltott gyümölcs összetéveszthetlen zamatát.

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - június 05 2012 21:13:46
Kedves Hipervandor!

Szépen megírt szerelmi történet, annak is az első része, ha lehet a cím után tett 1. számból következtetni.
Szívesen olvastam, és olvasnám a folytatását is!

Szeretettel: Zsuzsa