Napkorong

Ahogy nézem a kisház kéményét, megjenik egy Arc. Jaj, Fiú, ez az ítélet napja; - rálát gazos kertedre,mulatós borodra, kopár bűneidre, amit magad ellen művelsz. Hagyd most az emberiséget, e koholt, ám elkelt régiséget. Ocsmány halál vár Rád, felakaszt a kényszer, birokra lelsz, de másokat sem menekíthetsz. Álmodban repülni tanulsz, és terhed a Nap, hát nem megy. Virágot ültetnél a megjelent hatalmas Orcába, közben hangyabolyba veted a cigarettacsikket. Hallod, hogy sikítanak, emlékszel a mesére? Nem segít se állat, se Isten; - se Budapest. Valahova a Belvárosra ejtetted füstbombád, s most menekül a Nép. Te nem. Ülsz. Sokáig. Bealkonyul. Nincs Fény. Elfogy a Bor. Kísért az Arc, amit többé nem láthatsz. Tudtok egymásról mégis. S nem Ő esik mondás alá.
Nyitott a ház ajtaja. Na, rajta! Talán befogad. Szaladj. Esetleg nem zár ki.
Úr, kigyelmed?
Akkor őriztünk együtt csordát? Ez az Emberiség. Farkasfog-erdő közepében: temetők. Na, Jajfiú, tudsz-e titkokat? Tartani. Tudsz? He! Ilyen bátor vagy? --- Ha azt mondom, hasalj! - engedelmeskedsz?
Áss kutat. Megvan? Dolgozz derekasan. Ha patkányok kóstolgatnak, akkor se szólj senkinek. Ez egy kórságos kór. Mohó! A teleholdat is letapodják. A halottak száját betömik. Egyszerűen nem bírják az énekeket. Ez nem is ének. IMA? (Hallgasd): A Sötétség Fejedelme meglátogatja az Első Éjszakán. Vért szivárog a küszöb. Visszafordulnak a mérgek. Hányni tudj. (Ilyen egy IMA?) Köveket hajíts a téglákra. (hű házad nem lesz belőle). Mocsok képzeleterő felébreszti a Kancanyihogást, amint Rád gyújtják az istállót. Lovászleány, Szépséges Félelem, rád törik a kaput, a borospoháron kiüt a könnysó. Vágyódtál az Ismeretlen felé, s mit kapsz: Aranyból könyörbúza.
Fald! A hold: kifli. Nem újdonság. Vaj és szalámi. Most még uzsonna.
Úgy lökik be a cellaajtón a szólást, és Te lenyeled a börtönkulcsot. Emésztetlenül forog benned...
A Sötétség terjed. Nem véd meg villámfény. Világosság kell: Gyertyaláng a Lélekben.
Világuradalmi remeklés a száj! - ahogy hallgat. Jajfiú, hát ezt akartad? Terítsen be a hamu, pataezüst a szélrendben, fakasszon új Áldást!
Sokszor megbotoltál. Ez már Múlt. Kísért, kísér, az utcasarkon elfordul, ott hagy cipőtalpad lábnyomában.
Mocsár tenyészik, húz magához a Gravitáció,mert lenyelted sérelmeidet. (Emészd az anyatejet, te, félénk, mosolygó, Egyetlenegy!) - és kacsalábon forog a Ház.
Ezt a Kertet körüle elműveljük, derékba hajlanak a Gyógyfák, és csillagok legelik a lombot---
Becsleány, hallod, hogy sírnak a foltok szakadt ruhádon, ahogy elsőként meggyaláztak Világálmodban. És kitaposnám a bocsánatot a Szégyentelenből, akinek a bűnét most nekem kell elszenvednem. Bor, sör, pálinka? A hajba pántlika, - ott lebeg a szélben, kivirágzott a télen. S van-e derű, mi átcsapna konok nevetésbe? Szülsz nekem egy fattyút? Hozol egy lányt mostohának? De ki vagyok Én? (Talán lámpafény, épp kialvás előtt?)
Fölöttem a Hiarerchia, - cigin és sörön Túl a tudat, mi Veled is tudat felettébb magas dolgokat ---
Tegnapba temetettek, viseljétek gondomat, figyel a Hiarerchia, súgja az Imákon át a Titkokat. Egyszer megtudtam, ki simogat homlokon a széllel - és elsírtam magam. (Siratlak, Gyöngykagyló, álmomban múlandó, de létével Valló, - homokszem csikorog a húsfogak között.)
Jajfiúk, Becsleányzók, vagytok maga a megmaradás, ahogy belékomponáltattatok családba, virágba, Hazába. Vagytok! - hajnali látlelet, mit papok vehetnek a dúlt Időkből, mikoron a kenyér tört, cérna szakadt, vigasztalan lett az Alkony ---
Láss magadnak! Támadj föl keresztgyönyörre, nappali igazmondásra!
Jajfiúk, Becsleányzók, mi lesz a cím, ha a címzett talán mindvégig Ismeretlen? (A tenger is kimerhetetlen a kiskanállal.)
Angyal, segíts!
Pont? Felkiáltójel? Vége?