Napkorong

KÉK MADARAM

Szombat volt, késő délután. A bejárat melletti óriás fenyőfa alatt kiástam egy pár örökzöld kék virágú meténget és kiültettem az utcai kertembe. Egyszer csak a fenyőről nagy szárnycsapásokkal alászállt egy gyönyörű, türkizkék-fehéres papagáj, s tőlem méternyire ráült egy bokorra. A meglepődéstől szinte megmerevedtem.
/Utólag számtalanszor átgondolva pontosan tudom, most azon a helyen ültem a kis sámlin, ahová két éve egy faág lefűrészelésekor leestem a létráról, - éreztem közben, hogy láthatatlan segítőim könnyedén a földre tesznek – mégis valóságos csoda volt, hogy baj nélkül megúsztam a zuhanást./

Elbűvölve néztem a madarat, különösen érdekessé tette a csőre fölötti fodorszerű képződmény. Ő is engem nézett, közben csipegette a bogyókat a bokorról. Földöntúli béke, nyugalom lengett körül bennünket, mintha egy mennyei kertben lettünk volna. Beszéltem hozzá, kezemet nyújtottam, mert úgy éreztem: rá akar szállni. Tett is ilyen mozdulatokat szárnyaival, de meggondolta magát. Én egyre bátrabb lettem. Azt gondoltam, jó lenne megfogni és odaadnám a kis Diánának, a húgom lányának.
A madár szelídsége és közelsége teljesen elkápráztatott. Gyors mozdulattal megfogtam, majd mindjárt el is engedtem, mert nagyokat csípett a kezembe. A madár nem szállt el. Rendezni kezdtem gondolataimat: ha újra megfogom, mibe tegyem? Elszaladtam hátra a kis házba egy kosárért és egy átlátszó krumpliszsákért. A kosaras megoldás nem bizonyult jónak, mivel nem fért bele a zsákba. Végül egy lyukacsos tálat borítottam a várakozó madárra, így másodszor is foglyom lett. Majd a zsákba tettem, adtam neki zöldet, amit jóízűen csipegetett.

Telefonálni akartam húgomnak, szerettem volna mielőbb biztonságban tudni a madarat, ahol gondoskodnak róla. A húgomnál csak csengett a telefon, nem vették fel, nem voltak otthon.
Eközben a madár valahogy kibújt a zsákból, de azonnal újra meg tudtam fogni, immár harmadszor. Zsupsz, vissza a zsákba, elhelyeztem a ház előterében, aztán folytattam a növények kiültetését, mert még sötétedés előtt be akartam fejezni a kertészkedést.
Egyre idegesebb lettem a madár sorsa miatt, bár némi megnyugvással hallottam, hogy zengő éneklésbe kezdett. Olyat, amilyent még soha nem hallottam. Mintha hívott volna, hogy legyek mellette. Jöttem is azonnal, beszéltem hozzá, almát apróztam neki, ette a kezemből. Barátok lettünk!
Este fél 9 volt, még tízpercnyi tennivalóm az utcán, utána bezártam a kerti kaput s bementem a házba, s mindjárt ki is jöttem, aggódtam a madár miatt. Ó, jajj!!! A madarat egy macska cincálta! Sicc! De már késő volt! Szegény madár halott volt! Őrület! Üvöltöttem zokogva!

Az történt, hogy az előtér oldala alul nyitott volt, hiába volt tele virággal, a macska átgázolt rajta, így jutott be.
Bocsáss meg kék madár, a szívem szakad meg érted, de még sem érdemeltelek meg, pedig Rád vártam egy életen át.
Eltemettem a kis diófa tövénél és az óta siratom, - most is - pedig 30 éve történt, amikor ide költöztem.

Első dátum: 2002. augusztus 27.
Újra elsiratva: 2017. január 16.

Hozzászólások

Kapolyi Gyorgy - január 16 2017 14:57:40
Hát Viola...
Nagyon szomorú történet. De gondolom, embernek, állatnak, meg van írva a sorsa, és semmiképpen nem kerülheti el.
Nekem is van hasonló emlékem, egy félig halott macskáról, akit még kórházba is vittem, rendbe hozták, és az árok partján napozott, mikoris egy személykocsi, direkt felkanyarodott a fűre, és agyongázolta.
Ott maradtak az árulkodó keréknyomok.
Ecce Homo.

Szeretettel.
gyuri

farkas viola - január 16 2017 19:45:49
KÖSZÖNÖM SZÉPEN KEDVES GYURI!
Sajnálom, hogy Neked is van hasonló emléked. Igen, meg van írva a sorsunk.
Szeretettel: viola