|
 Vendég: 56
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,228
|
|
_
Csak fekszem az ágyon, elanyátlanodva. Ébred a Nap, de Te már nem ébredsz fel. Néhány órája csak, hogy elmentél s nem tudom megismerlek-e majd, ha egyszer visszatérsz...
Libikókázom...végtelen, különös nyugalom és csontig sikító fájdalom között. Középen a harag és düh van...Dühös vagyok a halálra,mely elvitt, az életre,mely csak 67 évet adott, a világra, az élőkre és Rád is, mert itt hagytál...
Edinával fogtuk a kezedet az utolsó percig, és kicsit azon is túl. Elkísértünk az utolsó útra, de a határon nem léphettünk át veled. Pedig úgy mentem volna egy pillanatra, hogy lássam jó helyre érkeztél, nem félsz, minden rendben, ott már várnak...
De a határon nem léphettem át, így a sikító fájdalomban marad a vak hit, mely bizakodik. A végtelen különös csendben pedig Isten szeretete, mely tavaszi szellőként súgja a fülembe, hogy haza érkeztél...
De itt már soha nem nyílik ki a kapu, nem látja a kert ahogyan végig sétálsz morgolódva rajta: Miért van szétdobálva a lapát és az ásó? Mi ez a rengeteg kutyaszar,nem szedi senki? Mikor volt ez a terasz utoljára lesöpörve? Milyen poros a lábtörlő!
S már én sem látom soha, ahogyan belépsz az ajtón, rám emeled meleg barna szemeidet, melyben a féltés csillaga ragyog: Emesém,olyan fáradtnak tűnsz, pihensz te eleget? Mit főztél, olyan soványak ezek a gyerekek!
Majd leülsz az ágyra, dohogsz még egy kicsit, s hosszasan beszélgetünk, hogy mennyi csoda és fájdalom lakik a világban. Miután elmész, s kinézek a kertbe, már tiszta a lábtörlő, levélmentes a terasz, sehol egy kutyaszar, s minden szerszám a helyén sorakozik.
Anyukám, én már soha többet nem fogok azon bosszankodni, hogy az őrületbe kergetsz az örökös aggodalmaiddal, én már soha többet nem fogom hallani az édes hangodat, nem fogom megsimítani öreg, csomós kezeidet, és soha többé nem látom meleg barna szemeidben a féltés csillagot!
Ki fog engem így szeretni és én kit fogok????
Anyukám, hálás vagyok Neked minden percért, óráért, napért, évért, amit velünk töltöttél, köszönöm a szeretetedet, a csodás szívedet, mely minden percben értünk dobbant és soha sem önmagáért.
Csak fekszem az ágyon, elanyátlanodva. Ébred a Nap, de Te már nem ébredsz fel. Néhány órája csak, hogy elmentél s nem tudom megismerlek-e majd, ha egyszer visszatérsz... |
|
|
- február 25 2017 11:52:43
Nagyszerűen megírtad, átjött, és mellbe vágott a lelkedből felszakadó fájdalom, és kiáltás.
Ez, a búcsú himnusza, az őszinte lélek hangja, ami mellbe is vágott, mint olvasót.
Gratulálok.
gyuri |
- február 25 2017 15:05:22
Könnyeket csaltál a szemembe Emese. Ugyanakkor hatásosan bemutattad a gyász feldolgozásának az I. fokozatát, mert olvastam, hogy több van. Az első fokozat a düh, a harag, hogy miért hagyott el a szeretted örökre. Hűen tükrözöd a megváltoztathatatlant.
Szeretettel olvastalak és gratulálok!
Évi |
- február 26 2017 00:21:05
Kedves mse !
Remek olvasmányodbol érezni lehet a féjdalmat amiken mindnyájan
túlleszünk vagy voltunk mert ez az élet szomorú oldala
Gratulálok
Tibor |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. szeptember 17. csütörtök,
Zsófia napja van.
Holnap Diána napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
