|
 Vendég: 4
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,222
|
|
_
UTOLSÓ ÚTJAIM
Nnnna…
Egy hosszú, bonyolult élet után, most itt ülök a pokol lépcsőin, amik dermesztően hidegek, és érdesek.
Legalább burkolták volna valami olcsó műkővel, nem kell feltétlenül már a lépcsőkön rossz érzéseket kelteni az érkezőben…
Erre bent is lesz bőven idő.
Már hosszú ideje üldögélek itt, amíg nem szólítanak, nem mehetek be.
A hatalmas fakapun nincs kilincs, de kulcsra van zárva. Kipróbáltam.
Eleinte tele voltam szorongással, ami idővel oldódott, gondolom, ezért hagyják az embert ennyi ideig várakozni.
Persze nem igazán szokatlan állapot. Egész életemben mindig valamire vártam. Vártam a hétvégéket, a fizetési napokat, ebédidőt, nőket, a fene se tudja miféle kényszeres okból. Esküvőt, temetéseket, születésnapokat és karácsonyokat, általában mindent, ami az ébrenléttel jár. De ennek is volt ára, csak nem gondoltam bele. Az állandó türelmetlenség hajszolta idő úgy múlott, hogy észre sem vettem. Ahelyett, hogy két remélt esemény között arra figyeltem volna, hogy élek, számoltam a naptári napokat.
De legalább utólag se jöttem volna rá erre az igazságra, most mennyivel könnyebb szívvel üldögélnék ezen a lépcsőfokon.
Lehet, hogy ez leendő büntetéseim első eleme, hogy zavarjon az érdes lépcső kíméletlen hidege.
Lassan ereszkedett rám, egy kábult állapot.
Mindent változatlanul érzékeltem a környezetemben, de életem epizódjai megjelentek előttem, mint egy film. Körém folyt, és magába ölelt, ugyanakkor láttam magam a lépcsőn ülni. Az ismert szereplők szóltak hozzám, én válaszolgattam is, régmúlt, kedves, meg szívszorító történetek jöttek és jöttek a semmiből, csak kínos emlékeim időztek velem hosszan. Elfelejtett arcok, apró mozzanatok, helyszínek, hangok és szagok. Dührohamok, megbékélések, zenék és illatok, kacajok és sírások, emlékké vált életem emlékei.
Torokszorító felismerése valaminek, aminek fontosságát és értékét szinte észre sem vettem, úgy mentem el az életem mellett, mint egy idegen.
Ahogy ott ülve, abból a múltamból visszanéztem a régmúltamat, egyre
nagyobb erővel süvöltöttek lelkemben a Brontei szelek, sziklás tengerpartomon ülve, átcsaptak rajtam a régmúlt, és megismételhetetlen óceánjának jeges hullámai.
Sírnom kellett, de már nem voltak könnyeim.
Aztán hallottam, hogy mögöttem lassan, nyikorogva feltárul a nehéz fakapu. Emlékképeim elhalványultak, színüket vesztve el is tűntek.
Maradt a szürke terem, de valami megjelent, lomhán folyt le a durva lépcsőkön, lassan betöltve az egész termet, feloldott, és magába nyelt.
|
|
|
- július 03 2019 17:52:44
Gyurikám, remélem, nem készülsz hosszabb útra. Jó volt olvasni, amit írtál. Gratulálok.
PiaNista |
- július 05 2019 17:18:37
Szép írás, gratulálok! Csak a vége... Az elején arról volt szó, hogy majd szólítanak.... a vége meg horrorisztikus, és hajmeresztő. 
Üdv. Szeretettel Irénke |
- július 07 2019 05:48:13
Kedves Gyuri!
Elgondolkoztató az írásod, muszáj rágódni rajta.
Szeretettel gratulálok: Viola  |
- július 21 2019 20:18:55
PIANISTA
Köszönöm látogatásodat,
Nem készülök még elmenni, bár, ebben a korban, nem tudom mikor csengetnek nálam. Sajnos.....
gyuri |
- július 21 2019 20:24:32
Drága Irénke.
Nekem sem akaródzott nevetgélnem, Mert őszintén szólva, rohadtul nyomasztó még a gondolat is.
Szeretettel.
gyuri |
- július 21 2019 20:26:42
Drága Viola.
Ne rágódj ezen, elég, ha én teszem.
Ölellek.
gyuri |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2026. április 29. szerda,
Péter napja van.
Holnap Katalin, Kitti napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
