Ismét elérkeztek az éjszaka nehéz percei,
az esõ bús dallamát zengi.
Szívembe a magány újabb foltot mar,
nem érzem már.
Vágyaim csüggedt táncot járnak a gondolataimmal,
s lelkemben az üresség tombol.
Könnyeim meg-megcsillannak,
akár egy-egy hullócsillag.
Fülembe ismerõs dallam szól,
szívem üti ritmusát,
sóhajom pedig dalát.
A sötétben táncot lejtek a magánnyal,
ki csalfa kacajjal vezeti lassúm.
Majd a zene elhalkul, a tánc lelassul.
Ismét egyedül állok egy üres, sötét szobában,
karomat nyújtva,
talán egyszer valaki elfogadja...
Nagyerdessy - augusztus 24 2008 15:23:14
...prózának rövid. versnek hosszú... sok a felesleg - mondaná a szobrász - amit le kell faragni errõl a tömbbról, hogy más is lássa, amit láttatni akarsz.
Eve - augusztus 24 2008 19:35:11
Kedves Alesia!Hasonló érzések és gondolatok kavarognak bennem mint benned.A magány a legrosszabb csendes gyilkoló társ.Tetszett a versed!Üdv:Eve
Alesia - augusztus 25 2008 00:21:57
mire gondolsz?
Torma Zsuzsanna - augusztus 25 2008 09:49:51
Kedves Alesia!
Még biztosan fiatal vagy és sok szép dolog vár Rád az életben.
Ne kesered el, ami késik, nem múlik! A kerodat egyszer valaki biztosan elfogadja.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
Hullocsillag - november 02 2008 20:30:23
Szép vers! Az az érdekes, hogy ebben a pillanatban rángatott ki a legjobb barátom a depresszióból, tehát már én is bizon mondhatok egy "fel a fejjel"-t!
ról, hogy más is lássa, amit láttatni akarsz.
