Eseménytelen szürkeségben telt napok,
Magánnyal töltött éjjelek s nappalok.
Igazából aminek fájnia kéne,
már az sem teheti,
Hisz nincs értelme neki.
Hiába is fáj, s rútul éget
Ezt a jelenséget csak egy valami törheti meg.
S azaz ember önmaga,
Vagy épp a másik oldala.
A másik fél, ki él,
éppen nem volt alkalmuk találkozni még,
netán elsuhantak egymás mellett észrevétlen,
mert magukba nézve, elgondolkozva,
bánattól ittas lelkükkel foglalkoztak.
Az idõ sebesen halad,
ám mégsem történik az égvilágon semmi.
Az emberek szíve, olykor nyitott s zárt.
Valakinek hiányzik maga az élet sugallata,
Másnak pedig a magány dallama.
Magunk sem tudjuk igazából mire vágyunk,
de egyben biztosak vagyunk
A semmi elpusztít, a sárba döngöl, az élettelenségbe vezet.
Onnan nehéz a visszaút,
a virágzó fák felé, maga az élet felé.
[/b][/u]
