Úgy éltem, mint poros baba a sarokba dobva,
Sokszor elfelejtve, néha megszorítva.
Pókhálós bábuként álltam a polcon,
S, hogy mikor veszel észre, csak ezt vártam folyton.
S egyszer eljött a nap, hogy úgy ébredtem reggel,
Furcsa érzés járt át, s ez keltett fel.
Felnyitottam szemem, s karodban ébredtem,
Hogy mi történt veled, sosem értettem.
Ajkam mosolyt hozott létre, szívem táncot járt,
És végül a legbensõbb vágyam is valóra vált.
Én voltam a minden, ha csak egy órára is,
Olyan volt az egész, akár egy oázis.
Életre keltettél, erre más nem gondolna,
Olyan volt, mintha karom nem is fából volna.
Letettél végül egy másik sarokba,
S nehéz lettem újra, mint egy ólomkatona.
