Napkorong

Utolsó játszma

Csak lebegek a semmiben,
elmúlt életem foszlányait nézem,
még nem értem, hogy miért,
de sírni fogok, érzem:
,,Nézem a földet,
a testem fáradt,
nem érzem már a vágyat, hogy éljek,
meghaltak már rég a remények!
Hányásszag terjeng, szédülök,
mozdulni nem tudok, mindjárt bele õrülök
A betonon fekszem, mint egy szánalmas csótány,
Szívemet betölti a keserû, fájdalmas magány
Nem tudom, hogy jutottam el ide,
a lelkem, az álmaim, lehullottak a semmibe
Nézem a földet
Fázom
Szánom saját magamat,
de mégis félek,
megrémít a tehetetlenségem!
Már sötétedik, senki nem jár erre,
hirtelen tisztábban látok
A kezem rohadtul remeg- ez minden mozgásom-,
az elhomályosult képben egy alak dereng
egyre közelebb jön,
lépései úgy szólnak a fejemben, mintha az agyamban tépnék a basszust
Felém nyújtja kezét, -segíteni jött?!- ,
de hiába, én nem tudom meg mozdítani egyetlen porcikámat sem
csak fekszem tehetetlenül, mi értelme így a létnek
Ugyan, kit álltatok, én már semmit sem érek!
Az anyaggal együtt elfogytak a remények
-A tûk helyén még mindig vérzek!-
Egy könnycsepp folyik az arcomon,
de se nem õszinte, se nem tiszta,
egy olyan ember mint én hol találhat vigaszra?
Valóban az én könnyem volt, vagy az ég sirat elõre?
Ki tudja és kit érdekel!
Mért hittem, hogy bárki is a segítségemre jönne?
Csak a képzeletem, játszik kegyetlen játékot velem!
Nagy nehezen összeszedem magam annyira,
hogy fel tudok üli teljesen elhagyatott házban vagyok,
idejár a sok hozzám hasonló, akik titkolják a sötét oldalukat,
idejönnek, szívnak vagy lõnek, itt hagyják a sok szart!
Tele van minden tûkkel!
Én is közéjük tartoztam, belevittek a ,, barátok,
most meg itt ülök, egyedül, és hányok
Tönkretett teljesen a sok kábszer, meg pia
Ezt az egész lavinát mi indította?
Nem tudom, de ezek már annyira mellékes dolgok
Ilyeneken már nem szorongokr30;
Emelt fejjel felkelek a földrõl, leporolom a ruhámat,
dölöngélve ugyan és homályos látással, elindulok ki a házból,
felülök a villamosra, mindenhol közöny és megvetés,
mindenki némán ordítja h tûnés!
Nekem erre nincs szükségem!
A megvetésre, a magányra, a gyûlöletre, a hazugságra!
Még mindig reszketek és fázom,
de most az emberek közömbös,
jeges tekintete fagyasztja meg a véremet!
Toll és papír, néhány szó:
szerettelek, bíztam benned, átvertél, kínoztál, de soha nem feledhetlek!
Tû és gumi, utolsó játszma, egy arany- lövés:
az emberek szemében még nagyobb megvetés!
Minden homályosabb, a villamos még zakatol,
az anyag a véremmel a szívemig hatol
senki sem mozdul,
mért van az, hogy a legtöbb ember Babylonhoz fordul?
Egy tompa puffanás, és egy apró csörrenés, ezzel ért véget minden,
ez amit utoljára hallottam és többé fájdalmat nem éreztem
Most döbbentem rá, hogy mi volt, mi akkor az arcomon futott,
a semmiben lebegõ lelkem, testemre egy hûsítõ könnycseppet hullajtott!