Már csak kezed emelted,
Hogy a távolba szökõ vad hajó
Felé ints és elmorzsolj egy könnyet.
Ma volt az elsõ ébredésed.
Otrombán elõtörõ és oly sajgó,
Hogy állad mellkasodra görnyedt.
Árván a tömegben sirattad
a hajó ködbe foszló lágy vonalát,
mit elnyelt végleg a növekvõ távolság.
Könnyel gyászoltad magad,
Új életed feledhetõ-fájó nyitányát,
Emlékeidet, mit máris emészt a kórság.
Kezedben volt. S elsuhant.
Nem volt tiéd, semmi a tulajdona.
Hogy elérj Te és Õ is majd oda,
Hol már a semmi is bõven elég.
