Az ember határos rónák közt vergõdött,
Szekérhez hasonló tavakban öröklött
Vágtatás volt az élet itt lent,
De,mert a tó állt,hamar körbement.
Hol született,hol meghalt;tulajdonképpen
Fehér hegyek közt húzódik egy székben,
Ücsürgõ bûneset lett az ember sorsa,
Magába fulladó,kikövezett utca.
S feketében,fehérben búcsúznak a tóból,
Intenek a partra a ma még kóbor
alakok.
Gazokkal,füvekkel üdvözlik a földöntúli életet,
Keresztet vetnek rád és kémlelik az elsüllyesztett kertedet
a papok.
Kalapemeléssel,könnyhullatással menesztve lettél,
Keretébõl kitört ablaka a háznak,
Elsüllyedt a tóban minden,amit tettél
S dalolásod véget vetett a rövid gyásznak.
A tavad kiszáradt,a széked már tüzifa,
S határos rónáid közt vígan szól a muzsika.
