(David Alfaró Siqueiros: 1897-1974
r11; mexikói festõmûvész emlékére)
Most mindnyájan téged kérdeznénk,
megesküdnék rá ezrek, milliók helyett:
- Hogy mondd! - gyermekként lobogva
pattogó zománc-arcod mögött,
micsoda forradalmak ültek a fákon
kaszák, nyitott pengéjû kardok között!
Míg most: halálhíredtõl megrendülök!
Te érted ezt? - Én nem egészen értem!
Hiszen a testvérünk voltál, - Ember!
Ember mindenek felett!
Most már nem mondhatod mégsem el,
hogy éppen merre forgott akkor a föld -
mikor a forradalmakat ízekre boncolta
töretlen erejû munkásságod.
Mégis, én már semmit sem mondhatok,
hisz üresek a végsõ villanások! ...
Pedig hidd el, hallottuk a harangot
zúgva feléd dübörögni,
de semmit nem tehettünk érted ...
Mert hisz veled rokonszenvezett a halál,
pedig csak testtel egy a lélek!
Igaz is! - Túl nehezek itt már a szavak,
és a nyögés sem egészen az igazi.
Én, most kínomban inkább üvöltenék,
de több, - csendben vonaglani!
És én mégis szentül hiszem,
hogy nem kell minden redõnyt leengedni
az emberiség nevében!
reitinger jolan - november 04 2008 16:18:46
Értékesek verseid. Kár, hogy ezt a festõt nem ismerem, de általad megismertem keménységét.
Szeretettel Joli
Barb - november 04 2008 18:27:05
Egyetértek a kedves elõttem szólóval.Értéket hordozol és társz elénk.
Elismerésem!
Üdv:Barbara
