Ég a tûz varázslatosan
árnyjátékokat vetít a messziségbe
S benne láng lepkék mint a gyerekek
játszanak. Vissza csillognak szemeim
rácsodálkozó víztükrében.
Ültemben simogató a meleg
Anyai édesded keze,
nem hagyja el gondolat nélkül
Az est egyetlen percét sem.
Pergõ gondolatok törnek elõ:
Te vén csataló világ,
mennyi virág nõ rajtad
amit észre sem veszünk.
S mennyi gaz amit hiába
Tépkedünk.
Lesz sokáig elég.
S te vén kalaptartó idõ mondd,
mennyi percnek, órának vagy évnek
kell eltelnie hogy az elindított
sakkjátszmádban végre
magad is vesztes legyél.
Mondd sáros igazság
miért nem fogod és veszed le
elrongyosodott és piszkos ruhád?
S fürdesz le nyaktól talpig
teljesen.
Utoljára kérdem:
Isten most téged kérdezlek.
Hol voltál mikor vérbe fúlt
Ádámod és Évád.
S kádja maga lett
Az általad teremtett világ,
és ember te kétlábú állat,
hogy lehetsz annyira átkozott?
és oly kegyetlen hóhér
Mi a négylábúak között
is ritka.
- Itt kuporgok ebben a testben
dühben és kétségben.
Megfognám e tüzes kelyhet
Zúdítanám a világra mindet,
és nem értem:
Ha kivághatjuk a fát
S ölhetjük a vadat
Akkor minek nekünk az Isten
Magunk vagyunk azok.
A tûz parázzsá fogyta le magát
a Nap is a hegyek pereménél jár.
De amit üvöltöttem és mondtam
örökké az erdõvel és a köddel jár.
Marie Marel - november 14 2008 08:36:50
Kedves Abormy!
Megint egy nagyon érett gondolatsor tõled. Újra és újra meglepsz.
"Itt kuporgok ebben a testben
dühben és kétségben.
Megfognám e tüzes kelyhet
Zúdítanám a világra mindet,
és nem értem"
Nagyszerû. Komoly, gondolkodtató.
Szeretettel: Marie
abormy - november 14 2008 09:19:16
Köszönöm szépen
