Két farkas küzd egy zsákmányért.
Két véreb egy oroszlánért.
Ha egyik vicsorítja hatalmas fogait,
A másik riadva retten vissza,
Hogy az ég is vele vonyít.
Ellenségek?
Vagy csak azzá kellett lenniük?
Az õsi vér, mely magyarázza ösztönük?
Ember és farkas egy falkából való.
Akkor is, ha a másik csak alattvaló.
Semmi sem különbözteti meg õket.
Az emberség már nem kíséri tettüket.
Hát ezzé lettünk?
Ezzé váltunk, mi emberek?
Miért nem intézzük el így?
Tessék. Itt van, ha kell neked.
Ha eljön az éjszaka és leszáll a sûrû köd
Az erdõben tanyázik a sok szörnyszülött.
Ember vagy farkas? Ki tudja már.
Pedig az erdõ rejteke
Mindenki elõtt nyitva áll.
Ha éjfélt üt az óra,
Az ordasoknak akkor kezdõdik
Csak a móka.
Vadászni indulnak, prédát keresnek.
Egy-egy zsákmányért
Akár ölre is mennek.
Egy dolgot tisztel csak az ordas horda
A Holdat, melyet az égig magasztalja.
Minden éjjel összegyûlnek,
Imádkoznak Istenüknek.
Köszönetet mondanak ennek a
Gyönyörû égitestnek.
Istenük a Hold,
S a csillagok Szentjeik.
Mindezt valóságos eszményként tisztelik.
Ez erõt, s hitet ad nekik.
Minden vonyítás egy-egy szent ima,
S minden lakoma
A túlélésért küzdött csata.
denes - november 29 2008 12:14:14
Párhuzamba került az ember s az állat e szépen megfogalmazott versedben s az e fajta "okoskodás" méltán megihleti az olvasó embert.
