Lélegzeted cseppjei hullanak belém,
A lábad nyomában medbúvó
fájdalom is az enyém.
Álmodni szabad már rólad csak
Örzöm szemed kékjét!
Játszik velem a megtépázott remény-
Meg kellene tapsolnom az ábrándok boldogságát,
telefonom némaságát,
mert te élsz,nagyon messze,de élsz!
Üvöltõ emlékeim hangja hozzád el nem ér.
A dermesztõ minusz húsz fok álma lettél!
Eve - január 09 2009 14:18:02
Kedves Nemeti6!Amikor már nem vágyhat az ember s mégis vágyik bár tudja a vágyhoz nem érhetik.Idõvel elmúlik ez is.Tetszett a versed, teljesen átéreztem!Üdv:Eve
birlay - január 09 2009 19:10:24
Igazán szép lett. Én is hasonlóképpen érzek. Üdv: Birlay
