Csak néztek rám kelletlenül,
Ti Reneszánsz dívák.
Vonszollak titeket lelketlenül,
Ti posztmodern szajhák.
Körülvesztek, imádtok
És úgy táncoltok a vízsugárban,
Mint füsttõl kába indiánok.
Élnék tetszhalálban,
Mert széles ajkatok néma,
S az enyém is csak átkozódik.
Napról-napra ugyanaz a séma,
Nézem, hogy a csempe már halódik.
Bûnös mûanyag testetek,
A tisztulásba én viszem,
Ti illatos porból mocskot festetek.
Ettõl remeg már a kezem.
Mégis az erõtlen úr parancsol,
Hogy enyelegjek veletek
Ha újra holt harang szól.
Ti letûnt ideálok, szemetek!
Az elmúló napot az eljövendõ váltja,
S ti indultok újra
Purgatóriumba, bálba,
Egy hosszú, ismétlõdõ zarándok útra.
Tán egyszer megtalálom. Azért jó így bolyongani 
