Nyelvem hegyére fagyott szavak
ajkam szélén üregébe hullnak
ízlelõbimbókat törve-zúzva
mint amikor a szikla hegynek
tetejérõl rohan a mélybe
fák százait roppantva össze.
Szemem melegében didereg
könnyei között a félelem
nemeket láttatva körülöttem.
Gyomromnak éhségét csorbítja
test melegét vágyó értelem,
feladva dimenziók vágyát,
gondolkodom, tehát létezem!
Annyi minden itt maradt bennem,
s annyi minden szállott feléd
nehéz súlyával már súlytalan,
kiáltón a szó már hangtalan.
És újra, újra január van.
bZsanna - január 17 2009 14:17:52
Mint a megfagyott szavak, a lefagyott vágyak és megbénult akarat...- mint a téli deres ágra fagyott könnycsepp, mint a medve a barlangban: csak létezem, csak vagyok, de már nem is élek...- valami ezt suttogta nekem a versedbõl... megfogtad a bénult téli napok kilátástalanságát. Üdv.: bZs
reitinger jolan - január 17 2009 15:27:15
Olvadj ki Mihály! A január bizony hosszú.
A lelki fagy még jobban megfagyaszt, a szavak melegsége legyen veled.
Szeretettel Joli
Nagyerdessy - január 17 2009 16:59:44
Olvadnék én! Olvadnék én Jolánom! de csak beleszagosodnék a mindennapokba.
Én manapság a tûz mellett is fázom.
Pedig bennem van a tûz.
És én vagyok a hordozója.
Ej ráérek arra még!
gondola - január 17 2009 21:42:39
Szia Nagyerdessy!
Bizony, hogy létezel, elég erõteljesen! A szavak útján, amit tapasztalhatok. Az évek pedig csak telnek, telnek... hát ne hagyd magadban a dolgokat!
Üdv.: bZs
