Egyedül ültem otthon szeretett szobámban,
A selymes napsugár függöny szülte árnyékában.
De magányomban talán mégsem voltam egyedül,
Hisz’ számtalan lélek kapuja nyitva szívemen keresztül.
Szeretett lelkek melyek voltak búsak, s boldogak,
Mindegy milyenek, számomra mindig fontosak.
Felemeltek ha néha a tátongó mélybe buktam,
S ha ők repülni akartak, remélem szárnyakat adtam.
Hallották ha szívem köré emelt rácson át üvöltöttem,
Velem voltak, ha a plafon repedt fölöttem .
Hogy mivel érdemeltem ki őket, nem tudom,
De az égre nézek hálásan és ezt súgom:
Köszönöm, hogy vagytok, remélem mindig lesztek,
Mert örökre szóló pillanataink még lesznek,
Szebbek egyre szebbek …
gufi - február 02 2009 17:29:28
Kedves SL!
A magány óráit szépen megosztod a szeretett lelkekkel.
És már is nem érzed magad egyedül.
Majdan eljő a pillanat mikor testben és lélekben is
osztozkodhatsz, bízni és remélni.
