Mikor a hajnali harmat gyöngyein
megbotlik a felkelő Nap első sugara
és szertefoszlanak édes álomképeim,
miket nem álmodhatok tovább.
Csak a vízpart hűvös csendje ad nyugalmat,
hallgatom a nádas halk muzsikáját,
a parti fűz százéves titkait meséli nekem,
míg fodros hullámok feleselnek velem.
Beszél a természet szúnyogzümmögéssel,
madárdal reccsen az ágak között,
halak ébrednek nagy csobbanással,
és a fákról a harmat arcomra pereg.
Bíborfények kergetőznek a sötéttel,
lángba borul az ég alja messze keleten,
mintha a pokol a mennyel vívná harcát,
megmutatja a hajnal igazi arcát.
Csend van, nagyot ásít a világ,
még fejére húzza fátyoltakaróját,
mint lusta gyermek, ki aludna még,
de árnyaitól tisztul már az ég.
Nem húzom a szót, rövid leszek, keresztfiam egyik kedvenc szavával élve: ez a vers "csodás"! 
