A keresztünket kéjek golgotáján
Remegő testtel hordjuk, boldogan,
Csiklandós kínok forró boronáján
Szédelgünk egyre sóvár-kócosan.
Verítékünk hull a tűz körébe,
Édes-rekedten harsan a szavunk,
Hullunk-omlunk a Semmi közepébe,
És külön hal meg mindegyik tagunk.
Az Ég reményt azóta zöldre fest,
Mióta szent oltárrá lett a test.
Kivéve, hogyha néha meghalunk,
Azon túl mindig férfi s nő vagyunk.
Élet-ritmust ha nem vinnénk a Létbe,
A nagyvilág is egyszer véget érne.
